9. Szívdobbanás: Ismerős ismeretlen

„ És megtudni milyen a rács másik oldalán lenni,

Űzött vadként futni-rohanni, félni.

Megmentő kezek kapnak utánad.

Húsod tépik, zabálnak.

Istenem, csak el ne érjenek.”

Ott ültem és meglehetőse értelmes arccal meredtem magam elé. Nem voltam a helyzet magaslatán. Döbbentem néztem. Ez Klash. Ez Klash! Vörös felirat villogott a lelki szemeim előtt ezzel a szöveggel. A régi nagy szerelemem fejvadász lett, aki most megmentett. Mi folyik itt? Mit akar tőlem mindenki?

Ez nekem sok/k! Hirtelen hátra ugrottam, kinyitottam magam mögött a kocsiajtót, tisztába voltam vele, hogy kilo harminccal megyünk, de piszkosul nem érdekelt. A tekintetemet a kinti tája függesztettem, oszlopok suhantak el szédületes sebességgel, kezdett nagyon nagy hülyeségnek tűnni, hogy ki akarok ugrani.

-                          Esther…- Klash hangja tökéletesen nyugodt volt. Ki tud ő akadni egyáltalán valamin? Nem nagyon hiszem. A másik férfi mozgása furcsán ismerősnek tűnt. Bárcsak tudnám honnan, mindegy, nem volt időm ezen gondolkozni.

-                          Mi van?! – néztem át a hátam mögött.

-                          Légnyomás és gravitáció, valamint sebesség ez nem túl jó ötlet…

-                          Soha nem érdekelt mi jó ötlet – néztem rá pimaszul és kiugrottam. Hatalmasat estem, azt hittem ott maradok, sokáig gurultam mire elfogyott annyira a lendületem, hogy meg tudtam állni. Ahogy lábra küzdöttem magam, rohanni kezdtem. Hallottam, hogy az autó csikorogva fékezik, az ajtók kicsapódnak, hallottam Klash puha talpú sportcipőinek csikordulását amikor utánam vetette magát, a vetette nehézkes mégis gyors trappolását. Halottam és féltem, tudtam Klash milyen futó volt, sejtettem, hogy azóta csak jobb lett. Kevés volt az előnyöm, ha nem tudok gyorsan bemenni valahova, utolér és „megvéd”. Valahogy nem kértem ebből. – Bassza meg! – mondtam csak úgy magamnak és a világnak.

-                          Csak meg akarunk védeni! – kiálltott utánam gyerekkorom fantomja. Ebben nem kételkedtem, kérdés tőlük ki védett meg engem?

-                          Azt elhiszem! – kiáltottam vissza.

-                          Akkor állj meg! – üvöltött újra utánam.

-                          Persze! – persze, eszem ágába se volt megállni, de ahhoz, hogy ezt elmondjam túl sok levegő kellett volna, aminek most híján voltam. Segítség! Üvöltöttem magamban. Valaki segítseeeeeeeeeeeeeeeeen!

És akkor megtörtént az mire szerintem még a megmentőm se számított, erős karok nyúltak ki értem egy sikátorból és magukhoz rántottak.

-                          Üdvözöllek, ma petite – suttogta egy kellemes hang a fülembe.

-                          Te? – hirtelen nagyon megkönnyebbültem, csak tudnám miért.

-                          Én –válaszolt egyszerűen, a hangja simogatta  a gerincem mellett a bőrt. – Ki elől menekülsz?

-                          Számít?

-                          Tulajdonképpen nem. Megöljem? – annyira nyugodtan tette fel ezt a kérdést, mintha csak a fal színéről beszélgettünk volna. Asszem kifutott az arcomból a vér.

-                          Hogy mi?!- kiáltottam fel a kelleténél hangosabban. Klash is biztos meghallotta.

-                          Megöljem? –ismételte meg a kérdését készségesen.

-                          Ne! Dehogy! – kezdtem pánikba esni.

-                          Akkor mi legyen? – nézett rám érdeklődő tekintettel. A fenébe is! Mulatatta a helyzet.

-                          Öhm… el tudnál innen vinni? – tessék. Ennél mélyebbre se süllyedhetek, segítséget kértem egy vámpírtól.

-                          El tudnálak. –felelte kifejezéstelen hangon.

-                          És el is fogsz?  - kérdeztem bizonytalanul.

-                          El. – mondta és egy motorhoz sétált. Egy vámpírral elmenekülni, vagy egy fejvadásszal kocsikázni, egyik rosszabb, mint a másik. De mit lehet tenni, ha életbe akarunk maradni? Tűrni kell.